A női oldalon a legtöbb kérdés, kétely és értetlenség abból adódik, hogy nem értik a férfi viselkedését.

Nem értik, hogy mi mozgatja, mit miért tesz úgy, ahogy tesz? Nem értik mit akar, vagy éppen mit nem akar? Nem értik miért távolodik és máskor miért közelít?

Nem értik, hogy ha ennyire erős a lelki kapocs és a szeretet, és a fokozatos egymásba épülés által egyre természetesebb az az érzés, hogy „valahogy egymáshoz  tartozunk”, akkor a férfi ezt miért nem érzi, vagy, ha érzi, miért nem akarja ugyanolyan hévvel, mint a nő?

Viszont, ha nem akarja, akkor meg miért nem zár teljesen? Miért húzza-vonja? Miért van a jojó effektus?

Pedig ezt a „jojót” igazából nem is a férfi generálja, hanem a nő. Bár a férfi lépeget vissza, de az okot mindig a nő szolgáltatja. (Ami egyébként nem feltétlenül baj vagy rossz dolog).

Tehát a lelki szál adott, ami NEM választás kérdése, az jön magával a kapcsolódással együtt, (vagy nem jön). Ilyenkor kezdetben férfi és nő, az anyagi  szerelemhez hasonló, nagyon intenzív érzéseket tapasztal, ami egyfajta „lelki elektrosokk” az anyagi test és felfogás számára.

A nő ilyenkor szerelembe esik, lelkesedése határtalan lesz a férfi iránt, odaadása, eredeti női minősége elkezd bontakozni, ami aztán az ő erejét és állhatatosságát mindvégig fenntartja és táplálja. Érzi, hogy ez nem ugyanaz a rózsaszín köd, amibe eddig bele-bele esett, és olyan dolgokat fedez fel magán amelyekről eddig nem is tudta, hogy képes rá. Inspirációja az egekig ér, és (többnyire) mindezt hevesen ki is nyilvánítja a férfi felé.

Ilyenkor a nő nem nagyon foglalkozik azzal, hogy ez most hogyan is történt meg vele. NEM erre koncentrál, nem ez érdekli, hanem az, hogy a férfi, akiért és akivel bármire képes lenne, megérkezett. OTT VAN. Megnyilvánult az életében. Repdes, boldog, lelkes, hálás, szeret, imád és, ha ezt fel is tudja vállalni, akkor a kapcsolat halad a dinamikája szerint, ha pedig elfojtja, akkor megrekednek.

A probléma többségében az szokott lenni, hogy a nők nem elég NŐK még ilyenkor. Tele vannak álmokkal, elvárásokkal, játszmákkal, kéretik magukat, köröket futtatnak a férfivel, jön a hisztéria, és a lelkiismeret furdalás keltés, ami által a kapcsolódáskor aktiválódott „lelki elektrosokk” erejét semlegesítik, a férfit pedig megfelelésre kényszerítik. Magyarul, fenn ülnek még a tündérmesék vonatán, és mivel kezdetben a férfi is ott utazik velük, azt hiszik, hogy minden rendben van. Egészen addig, amíg a férfi le nem száll.

Mert hogy néz ez ki a férfi oldalán ?

Bár az elején ő is megkapja az „elektrosokkot”, a férfi minőségből adódóan, lassan készülődik leszállni, és behúzza a vészféket. Mert érzi, hogy ez akkor még csak egy száguldó illúzió.

Ez a fékezés időszaka. A jelzés. A figyelmeztetés.

Ha a királylány nem tudja értelmezni a jelzést, (márpedig 90%-a nem tudja), akkor a vonat lassan megáll, a férfi pedig le is száll.

A nők többsége ekkor megpróbálja rábeszélni a férfit, hogy szálljon vissza a „szerelem vonatra”. Ha rábeszélni nem tudja, akkor hisztizik, fenyeget, szakítgat, de valamilyen módon elkezdi kényszeríteni.

AHELYETT, hogy ő is leszállna a férfivel együtt, a férfi MELLÉ !!

Majd amikor a „szerelem-vonat” újra elindul, maga mögött hagyja a férfit, a nőt pedig repíti tovább az illúziók, ikerláng-szerelem, spiri-vonal, terápiák, bevonzások, felhők, X dimenziók, és a csillagos ég felé  🙂

A férfi meg elindul GYALOG a sín mellett … és közben a következőképpen gondolkodik…

„Egy kicsit nem is bánom, hogy egyedül maradtam. Szabad lettem. De valahogy nem értem ezt az egészet. Én mindig azt tanultam, hogy a szerelemben egy nőt meg kell hódítani, megszerezni, megkapni. De eddig hiába vetettem be mindent a hódítás érdekében, és hiába „kaptam meg” egy nőt, a következő állomáson már le is szállt. Kiábrándult, megcsalt, elhagyott. Vagy én untam meg az elvárásokat és a megfelelést.

Most itt van ez a nő, akit egyébként nem kell meghódítani sem. Akinek a szemében valami más csillog, ha rám néz. Akivel talán először érzem azt, hogy „működni is tudnánk”. De mégis ugyanazon a vonaton ülünk, ami feltehetően ugyanoda visz majd bennünket mint az összes többi esetben … De  VELE ezt nem akarom megkockáztatni… 

Szóval épp ideje volt erről a vonatról leszállni. Ha valóban ez az a nő, akivel működni tudunk, akkor majd leszáll ÉRTEM. Ha nem száll le, akkor ő mégsem AZ a nő, így megkíméltem magam még egy csalódástól.”

De a királylány bizony nem száll le az illúzió vonatáról a férfi mellé gyalogolni, mert már a csillagokban jár meditálni, önmegvalósítani, és bevonzani. Közben pedig elhiszi, hogy egy nap a férfinek már annyira fog hiányozni, hogy megtanul gyalogkakukk módjára futni a vonat után, és beéri őt egy állomáson 🙂

Ami ebben a formában soha nem fog megtörténni, viszont a vonat néha késik, mert a „tündérmese felelősök” (jósok, látók, tanácsadók) nem mindig tudják a forgalmat jól irányítani. És ilyenkor a vonat vááááárakozik, vesztegel, nem mozdul. És, ha ez sokáig így megy, akkor a férfi egy ponton beéri a vonatot még gyalog is. Viszont, ha már ott van, gondolja megnézi, hogy ez ugyanaz a vonat-e, és, ha igen,  mi lehet a királylánnyal.

„Hát eltelt egy kis idő azóta, hogy leszálltam a vonatról. Hosszú, fáradtságos utat tettem meg idáig gyalogolva, nézzük meg mi lett a vonattal és a nővel közben.”

És felszáll megint a veszteglő vonatra.

A királylány nagyon megörül. Bár még kéreti magát egy ideig, és felelősségre vonja a férfit, hogy miért nem alkalmazta a gyalogkakukk futást, és miért nem érte hamarabb utol a vonatot, azért örömmel újságolja el az összes utasnak, hogy a „férfi visszaszállt a vonatra”!

De lassan kiderül, hogy ez még mindig a „tündérmese vonat”, és a királylány továbbra sem akar róla leszállni, sőt tovább győzködi a férfit arról, hogy most már neki is maradnia kellene. Elkezdi faggatni arról, hogy hiányzott-e neki és találkozott-e más királylányokkal az úton. De arról nem nagyon érdeklődik, hogy a férfi elfáradt-e a gyaloglásba, és nem tesz említést arról sem, hogy miért nem követte őt.

Ezért a férfi újra leszáll és tovább gyalogol…

Na, a királylány ezt látván, a vonat ablakból elkezd  kikiabálni: „Nekem te vagy a férfi, én veled akarok lenni, rám számíthatsz, itt vagyoooook…. „.  Ám a vonat lassan elindul, a királylány hangja a távolba vész, mert most sem szállt le, most sem követte a férfit.

A férfi pedig újra elgondolkodik ezen:

„Akárhogy is, ez a vonat mindig az utamba kerül, tehát valahogy csak egy irányba megyünk. De nem értem, hogy a királylány miért nem gyalogol velem. Miért nem bízik abban, hogy én tudom az utat, amin a célig végül nem a „szerelem-vonaton” lehet elérni, hanem azokon a köveken lépdelve, amelyeken én járok. De a királylány választása mégsem az én utam, hanem a tündérmesék vonata. Hát ő tudja. Bár mindig azt kiabálja, hogy velem akar lenni, de amikor leszállok, hogy folytassam a megkezdett utam, akkor SOSE SZÁLL LE VELEM…  Ki érti ezt?

És addig-addig bandukol magában, amíg újra be nem éri a veszteglő vonatot…

És ez így megy körbe-körbe, újra és újra. Egészen addig, amíg a királylány le nem száll a „tündérmesék vonatáról”, és hajlandó nem lesz arra, hogy a férfi vezetésével végiggyalogolja ő is az utat. Azokra a kövekre lépve, amelyekre a férfi lép… És le nem törölgeti az izzadságot a férfi homlokáról, és meg nem varja az útközben elszakadt ruháját. Amíg meg nem tanul bízni, követni és szolgálni. És szeretni.

Mert ezt tapasztalván a férfi bizony elkezdene másképp gondolkodni:

„Hát csak utánam jött ez a nő. Csak itt bandukol mögöttem, ha fúj, ha esik, el sem lehet zavarni. Kérés nélkül végzi a dolgát, de nem követelőzik. Ha fázom, betakar, ha izzadok megtörölget, ha éhes vagyok megetet, ha alszom, megsimogat. Előbb tudja mire van szükségem, mint én magam, és már azzal sem foglalkozik, hogy mikor érünk célba. Boldog attól, hogy az úton velem járhat. Ezért szeretettel nézek rá, gyönyörködöm benne, és olyan hála ébredt a szívemben, hogy most már mindig magam mellett akarom tudni.”  

ÉS EKKOR ITT MEG IS ÉRKEZNEK A CÉLBA   🙂