Nyolcvannégyezer mérföldes sebességgel rongyoltok el a válasz elől… 🙂

„Nincs addig változás a világban, amíg bennünk nincs…

Nincs addig igazi realizáció, amíg az energiát befelé nem fordítjuk, és mély kérdéseket fel nem teszünk,.

És a kérdésre nem gyűjtjük össze a bátorságot, hogy elviseljük a választ…

Mert feltenni egy kérdést azt még csak-csak, … de utána ‘nyolcvannégyezer mérföldes sebességgel’ rongyolunk el a válasz elől…

Folyamatosan félünk attól, hogy nehogy ‘feljebb ébredjünk’, mert akkor olyat látunk magunkban,

amely olyasfélére kötelez belül, ami elől nem tudunk kitérni…

A saját tapasztalatod a legkeményebb, mert nem tudod megnemtörténtté tenni.

Relativizálni lehet, … de megnemtörténtté tenni nem lehet…

Minden a lehetőségeink közé tartozik, és a legnagyobb lehetőség, az a felébredés lehetősége… ez viszont MUNKA.

Itt már a megértés (nem másodlagos), de édeskevés…”

/Csong An Szunim/

Amikor valaki kérdéssel fordul hozzám, és megkapja a választ, akkor pontosan ez az akadálya annak, hogy mégsem indul el a változtatás irányába… sőt esetenként még nekem is támad.  🙂

Mert „‘nyolcvannégyezer mérföldes sebességgel’ rongyol el a válasz elől.”

Jöttök, kérdeztek, érdekődtök:

„van még értelme folytatni a kapcsolatot…?”

„mit csinálok rosszul…?”

„lehet ebből még valami…?”

„miért hátrál ki… ?”

„mit csináljak, hogy működjön…?”

És amikor megadom a választ vagy egyáltalán annak irányát, hogy hol is van a probléma igazi gyökere, miben, hogyan kellene változnod/változtatnod, irányt váltanod, őszintének lenned, akkor utána jön a „futás”.

Mi a futás?

A kifogás keresés, az áldozat szerep, az önbecsapás, a komfortzóna féltés, a megfelelés, félelem a kockázat vállalásától, mások ítéletétől, fájdalomtól, szenvedéstől, áldozat hozataltól, mindentől….na és persze mindebből következően, a társ hibáztatása és büntetése…

EZ a futás. Merre? A „majd az idő megoldja” felé.

Mert félsz, hogy az őszinteséggel olyan dolgokat látsz meg magadban, amivel addig a „boldog tudatlanság” állapotában jól elvoltál.

Mert az illúzió, a langyos pocsolya, amiben ülsz kellemes is tud lenni mindaddig,  AMÍG MEG NEM ISMERED AZ ÓCEÁNT.

Az anyagi, „szobanövény létezésünk” a pocsolyánk, a maga szűk lehetőségeivel, egy lélektársi kapcsolódás pedig az óceánt nyitja meg előttünk, a maga szabadságával.

Csak amikor beleesünk, akkor még nem tudunk úszni, ezért félelmetes.

Meg kell tanulnunk úszni, és edzenünk kell magunkat szellemileg, lelkleg egyaránt.

Ehhez pedig hiteles segítség, és 100%-os őszinteség kell.